Március 17.

Elkeseredhetnénk, de nem tesszük, ki-ki a maga módján veszi tudomásul, hogy bizony pár hétig csak a teraszon levegőzhetünk. A szomszédok nem énekelnek, ahogy szoktak, csak a gyerekek tollasoznak a földszinti erkélyen, vagy éppen takarókba burkolózva beszélgetnek.

A téma a vírus, a bizonytalanság. Kisorsolják, ki megy le a boltba, csak egy ember mehet, ki, mit végez otthon, ki tereget, ki mos, ki figyel a gyerekekre.

Az utcán csak pár autós áll sorba, hogy behajthasson a mélygarázsba, de nincs szóváltás, a mediterrán virtust megdermesztette a vírus.

Nincs dolga a rendőrnek sem, mindenki megtartja a sorban állás méteres rendjét, a csak kártyával fizetést, a szükséglet szerinti vásárlás etikai szabályait.

Csak a nap nem vesz tudomást a kijárási tilalomról: ontja a sugarait az erkélyen napozókra.

Az elvetett magok is szárba szökkentek fittyet hány a rózsa is a vírusra, bontja friss hajtásait, kel a zsálya, a paradicsom, a zöldség, virul a nárcisz, illatozik a jácint. A lakók kis táblákkal biztatják az arra vetődőket, összefogásra buzdítják egymást. A kertész, mint máskor, gyomlál, a kutyus sétára viszi a gazdit, a gyerekek otthon-suliban tanulnak, online.

Igy telnek a napok, van, aki nem nézi a tévéhíreket, mondja, minek a pánik, úgyis az lesz, aminek lennie kell… Nincs káosz, nincs renitenskedés, az emberek elfogadják azt, amit a sors kimért rájuk.